Törökország dosszié

2017. augusztus 25.

AZ ÚJ TÖRÖK RENDSZER ELSŐ ÉVE

2017. július 15‑én ünnepelték Törökországban az előző évi sikertelen katonai hatalomátvételi kísérlet elhárításának évfordulóját. Az ünneplés az ilyenkor várhatónál valamivel szerényebbnek bizonyult, a túlnyomó részt az elnök híveiből álló tömeg nagygyűléseken, illetve rövid díszmenetekkel emlékezett az egy évvel ezelőtti eseményekre. Az ünneplésre kifejezetten a kormánypárt dominanciája volt jellemző. Az ellenzék vezető pártja nem is kapott külön meghívást, ők az aznap délutáni parlamenti emlékülésen vettek csak részt. Az elnök, Kemal Kılıcdaroǧlu hiába kifogásolta az ünnep egypártivá tételét. Éppen ellenkezőleg, az államfő kifejezett üzenetben jelezte, hogy “most már több ideje lesz vele és pártjával is foglalkozni.” Az ünnepség előtti hetet egyébként Kılıcdaroǧlu és pártja által rendezett, tízezreket megmozgató “igazságmenetekről” (Adalet yürüyüşü) szóló hírek dominálták a török sajtóban és a közvéleményben. Ez világos jelzése volt annak, hogy az április 16‑i kudarc után, amikor a CHP rövid, de fölöttébb súlyos válságidőszakot élt át, a párt nem csak képes volt magára találni, de ismét alkalmassá vált arra, hogy kezdeményező szerepet töltsön be a török belpolitikában.

A szombati napra eső ünnep előestéjét mindazonáltal a kormány dominálta. Meghosszabbították az egy éve érvényben levő rendkívüli állapotot, s további hétezer fő esett a tisztogatások áldozatául. A kormány egyébként bejelentette, hogy a letartóztatottakat – Guantanamo példáját követve – egységes börtönviseletbe kívánja öltöztetni.

Törökország nemzetközi környezete

1952 óta, azaz az ország NATO csatlakozásától kezdve, az egykori Szovjetunió és a Varsói Szerződés feltartóztatásának egyik kulcsállama volt. Törökország volt az egyetlen fekete-tengeri hatalom, amely nem tartozott a szovjet szférába. Az országot három oldalról is a szovjet tömb, a Szovjetunió, illetve szövetségesei (Bulgária és Szíria) vett körbe.

A nyolcvanas évek végén az ország gazdasági és belpolitikai válságba süllyedt, világossá vált az is, hogy az 1984‑ben kitört délkeleti válság, a PKK máig húzódó fegyveres harca a török állammal szemben tartós folyamattá válik. A török sajtó rendre közli a PKK elleni küzdelemben elesett katonák és rendőrök listáját. E hősi halottak száma igen magas, s ha az eseteket térképen kívánjuk ábrázolni, kiderül, hogy a PKK akcióinak hatósugara jócskán túllépett már a határvidéken. Módszerei is mind radikálisabbak. Áldozatai között nem csak a fegyveres erők tagjai találhatók meg, de kíméletlenül gyilkol civileket, köztük tanítókat és tanárokat, nőket és férfiakat egyaránt. Ez pedig, értelemszerűen, tovább fokozza vele szemben a török lakosságban amúgy is magas fokú gyűlöletet. Jelenleg már végképp elképzelhetetlen, hogy a török állam ezzel a terrorszervezettel szóba állhasson.

A török geopolitika és a világpolitika

Az ország mégsem rokkant bele a gazdasági mélyrepüléssel súlyosbított geopolitikai szerepvesztésbe.

A kétezres évek, különösen az AKP kormányzásának első évei a török gazdaság nagy ívű fellendülésével jártak. Ennek legfőbb jeleként az ország tagjává vált a világ legerősebb gazdaságait tömörítő klubnak, a G20‑nak.

A kilencvenes évtized a török politikában a csalóka stabilizálódás ideje volt. Nem csak azért, mert visszatérhettek a politikai színpadra azok az erők, amelyeket az 1981. szeptember 12‑i katonai hatalomátvétel leszorított a pályáról. A török politikai agenda fő céljai között továbbra is az EU-csatlakozás jelentette a fő prioritást. A kérelmet 1999 decemberében, a politikai pályája végéhez érő Bülent Ecevit utolsó miniszterelnöki ciklusában fogadta el az Unió. A csatlakozási tárgyalások 2005 októberében kezdődtek, hogy alig egy év múltán már zátonyra is fussanak. Bár a folyamat hivatalosan nem zárult le, gyakorlatilag elvesztette a jelentőségét. Ezt a török államfő már szinte teljes nyíltsággal hangoztatja is.

A szerepkeresés kényszerében

2002 után az ország nemzetközi politikai szerepe felívelő pályára állt. Az EU csatlakozási tárgyalások, akkor még csak átmenetinek tűnő zátonyra futása ellenére Törökország a nemzetközi politikában számottevő szereplővé vált, s az akkori török kormányzat magától értetődően tett meg mindent azért, hogy az ebből eredő hasznot maximalizálni tudja. Törökország hangsúlyozottan proaktív külpolitikába kezdett, s mind erősebben igyekezett megjelenni olyan térségekben, amelyek korábban a török külpolitikában másodrendűnek, netán érdektelennek számítottak. Sikeresen építette kapcsolatait az Öböl-menti országokkal, megerősíteni igyekezett balkáni pozícióit, megpróbált visszatérni Közép-Ázsiába, új kapcsolatokat épített ki Kínával, de még Afrikában is igyekezett jelen lenni. Az ország megfigyelő tagjává lett a Sanghaji Együttműködési Szervezetnek is.

Ezt a politikát, amelyet Ahmet Davutoǧlu egykori külügyminiszter, majd miniszterelnök nyomán “neo-oszmanizmusnak” szokás nevezni, átmenetileg az EU-nak is jól jött. Törökország nehezen kezelhető tagjelöltből hasznos partnerré látszott válni.

A “neo-oszmanizmus”kifejezés egyébként nem Davutoǧlu fellépésével került be a nemzetközi politikai zsargonba. A szakirodalom először Turgut Özal egykori miniszterelnök majd államfő külpolitikai törekvései kapcsán kezdte használni. A kitűnő neoliberális gazdaságpolitikus, Turgut Özalról egyébként nem csak malatyai kurd gyökerei voltak közismertek, hanem iszlamista kötődései is. Nem csak a Bediüzzeman Sait Nursi által vezetett nurista mozgalom tanítványa volt, de rendszeresen feltűnt a törökországi intellektuális iszlamista fordulat atyjának számító, amúgy zseniális költő, Necip Fazıl Kısakürek betegágya mellett is. (Azt is rebesgették róla, hogy titokban tagja volt a formálisan betiltott, de Törökország keleti régióiban annál aktívabb nakışbendi dervisrendnek is.)

Az első politikai perek és előjátékaik

Az első gyanús jelet a 2008-as nagy persorozat (Ergenekon, Balyoz, KCK) jelentették. A nemzetközi közösség jelentős része, köztük tapasztalt diplomaták is hajlamosak voltak elfogadni, hogy e pereknek valóban lehet alapjuk. Nem véletlenül. A korabeli török belpolitikában közismert volt a “belső állam” (derin devlet) fogalma. Egy, az államhatalmi szerveken belül (is) működő hálózat, amely a nacionalista erők, a titkosszolgálatok és a szervezett bűnözés egyes ágait kapcsolta össze. E hálózat létének több bizonyítéka is napvilágra került, elsősorban az 1996. november 3‑án bekövetkezett autóbaleset, amelyben az erögei rendőrakadémia parancsnoka által vezetett gépkocsi ütközött össze egy teherautóval. A látszólag hétköznapi baleset jelentőségét az adta, hogy az autóban utazott, s a sofőrrel együtt életét vesztette Abdullah Çatlı, a török maffia hírhedt és évek óta keresett főnöke, valamint a barátnője is (ők Mehmet és Melahat Özbay névre szóló hamis iratokkal utaztak. Az autó utasa volt a balesetet sérülésekkel megúszó Sedak Bucak, az 1993 óta Tansu Çiller vezette Helyes Út Pártja (Doǧru Yol Partisi–DYP) urfai képviselője is. Çiller, aki 1993 és 1996 között Törökország első női miniszterelnöke volt, ebben az időben a miniszterelnök-helyettesi és a külügyminiszteri posztot töltötte be az Necmettin Erbakan kormányában. Ez az eset vezetett az 1997. február 28‑án bekövetkezett “posztmodern államcsínyhez”, amelynek során a katonai vezetés internetes ultimátumban szorította lemondásra Erbakan és Çiller kormányát. Így került hatalomra Bülent Ecevit utolsó kormánya. A DYP‑ről közimert volt, hogy ezer szállal kötődött Süleyman Demirel akkori államfőhöz, a párt eredeti alapító elnökéhez.

Az így kirobbant botrány, amely jószerivel csak az olasz belpolitikát alapjaiban 1981‑ben alapjaiban megrázó, a P2 szabadkőműves páholyhoz kötődő összeesküvési kísérlethez hasonlítható, átmenetileg hihetővé tette a török hatóságok által bemutatott összeesküvések hírét. Miután később ezek az összeesküvések bizonyítatlanok maradtak, a török politika vezetői ezeket is a tavalyi államcsíny megszervezésével gyanúsított, Fethullah Gülen vezette mozgalom számlájára írták.

A susurluki események mindazonáltal alapvetően befolyásolták az első Erdoǧan-kormány politikai lépéseit. Ezekre nem csak az új miniszterelnök és Süleyman Demirel ellentéte, az AKP illetve az Erbakan megmaradt híveiből verbuválódott, de politikailag immár jelentéktelen Boldogságpárt, vagy talán a név vallási hátterét is megmutató, ezért tán pontosabb magyar értelmezéssel Üdvpárt (Saadet Partisi–SP) szakítása határozta meg, de innen datálódnak az AKP és a hadsereg vezetése közötti ellentétek is. Az új miniszterelnök, azóta államfő nem rejtette véka alá, hogy nem megy el szótlanul a hadsereg fellépése mellett.

Új kezdeményezések: Törökország és az “arab tavasz”

Az “arab tavasz” kapcsán ország szintén megpróbált a közel-keleti térségben befolyásos mintaállammá válni. Ebben számíthatott az Obama kormányzat támogatására is. A fő célpont elsősorban Egyiptom volt, ahol azonban a hadsereg, Szíszí tábornok vezetésével gyorsan helyreállította a korábbi rendszert.

A kényszeredett világpolitikai vagy legalábbis regionális szerepkeresés azt eredményezte, hogy az ország szép lassan beleragadt a közel-keleti mocsárba. Elsősorban a szíriai eseményekbe.  A kudarc árnyát mégis előre vetette több tényező. Az első, hogy Szíria – szemben a térség más országaival – etnikai és főképp felekezeti mozaik volt, s a szunnita felkelők radikalizmusa szinte magától értetődően szorította e kisebbségeket, alevitákat, drúzokat, s főképp a keresztényeket, Aszad rezsimje mögé. Így Aszad nem csak a régi, apjától örökölt katonai és titkosszolgálati hatalmi bázisára és az őt támogató középosztályra támaszkodhatott, de rájuk is. Így következett be, hogy minden meggyengülése ellenére, Aszad sosem vesztette el támogatói bázisát, s szinte folyamatosan meg tudta tartani az ország lakható részének közel felét.   Az ekkor még szinte korlátlan támogatást élvező török külpolitikai törekvések következő fő célpontja Szíria lett. A papírformát tekintve, teljes joggal. Törökország sikeresen építette ki kapcsolatait az észak-iraki kurd autonómiával, illetve, átmenetileg, maga mellé állította az évtizedek óta elégedetlenkedő kurd kisebbséget. Különösen, hogy a kurd lakosság nem csak nemzeti jogaiért harcolt, de az ország egyik legvallásosabb rétegeként az AKP egyik természetes szavazóbázisául is szolgált.

A szíriai események kapcsán hibáztathatók ugyan a török külpolitika egyes törekvései, de nem feledkezhetünk el arról sem, hogy a történések mögött az az amerikai külpolitikai törekvés is ott állt, amely a “mérsékelt iszlám” hatalomba emelésével, valamint a térség belpolitikai erőviszonyai helyett, a nemzetközi erőviszonyok egyoldalú központba állításával igyekezett a térség nehézségeit megoldani. Keserves tapasztalatként emlékezhetünk az afganisztáni szovjet-amerikai játszmákra, de akár azokra a törekvésekre is, amelyek a palackból kiengedett iszlamista szellem segítségével igyekeztek Közép-Ázsia államait a demokratikus fejlődés útjára terelni. (Ez utóbbi törekvések egyelőre kudarcot vallottak. A “demokrácia” viszont jószerivel szitokszóvá vált a térségben.)   Az “arab tavasz” kudarcai között említhetjük, hogy sikerült szétverni több olyan országot, elsősorban Líbiát, ahol a bukott államiság szinte egyenes utat kínál az Európa felé irányuló migrációnak.

2013 – a fordulat éve

Mindezek ellenére, legalábbis 2013-ig az AKP kormányzata alapvetően hű maradt a török köztársasági hagyományokhoz. Az első politikai reformok (pl. a nyilvános fejkendőviselet engedélyezése) még belefértek az akkorra már megcsontosodott atatürki állameszme reformjaiba, a párt, a nyugati kereszténydemokráciával párhuzamba állított “iszlám demokrata” irányvonalába.

Ami a belpolitikát illeti, a 2013‑ban kitört zavargások megmutatták, hogy az AKP és az új török politikai elit helyzete korántsem olyan stabil, ahogy azt kifelé mutatni igyekszik.2013 után következett be az AKP első nagy átalakulása is. Konzervatív “iszlám demokrata” néppártból technokrata jellegű hatalmi párttá vált. Jól mutatja ezt a török belpolitika kulcsfigurájává váló Ahmet Davutoǧlu főtanácsadója, az örmény Etyen Hahçupyan karrierje is. (Ő vált a turkológus és nyelvész Hagop/Agop Dilâçar után a török közélet második, nyilvános befolyásra szert tett, meghatározó

Az elnöki rendszer felé

Bár az akkor még miniszterelnök Erdoǧan többször kifejtette az amerikai elnöki kormányzás iránti csodálatát, 2014 után, immár köztársasági elnökként neki is látott a megvalósításának. A 2016 július 15-i hatalomátvételi kísérlet megnyitotta az utat a népszavazásos alkotmánymódosítás lehetősége, s a közvetlen elnöki kormányzás bevezetése irányába. Az AKP, Binali Yıldırım miniszterenöksége alatt, hatalmi pártból gyakorlatilag az elnököt támogató tömegmozgalommá alakult.

Útkeresés: A neo-osznamizmustól a neopatrimoniális kísérletig

A 2013 tavaszán kitört elemi erejű elégedetlenég látszólagosan csak szimbolikus kérdések köré csoportosult. Az akkor még kormányfő Receő Tayyip Erdoğan İstanbul egy szimbolikus terének, a Taksim tér átrendezésének kísérletével állt elő. Terve szerint külső formájában helyreállították volna a tér közepén található Tüzérlaktanyát (Topçu Kışlası), amelyben bevásárlóközpontot alakítottak volna ki. Ezért feláldozták volna a Sétálópark (Gezi Parki) egy részét, illetve újjáépítették volna az elavult Atatürk Kulturális Központot. Az újjáépített épület egyébként szimbolikus jelentőségű volt. Innen indult II. Abdulhamid szultán sikertelen ellenforradalmi kísérlete, amely végül a szultán bukásához, és az ifjútörökök végső hatalomátvételéhez vezetett. Az elégedetlenséget fokozta a harmadik Boszporusz-híd elnevezése is. Yavuz Selim szultán valóban egyike volt z oszmán állam legnagyobb hódítóinak, de vallási politikája vörös posztónak számít az ország legnagyobb felekezeti kisebbsége, az aleviták szemében. A felháborodást kiváltó harmadik ok, az utcán át történő alkoholforgalmazás korlátozása (este 10‑től reggel hatig) véleményünk szerint jelentéktelen ürügy volt, elvégre számos nyugati ország, így hazánk is, ismer hasonló szabályozást.

Az elégedetlenség ekkor még könnyen lecsillapítható lett volna, azonban a kormányfő hajthatatlannak bizonyult. A tömegnek ugyanis nem volt sem kifejezett célja, sem igazi vezetői. Ugyanakkor, éppen hajthatatlanságának köszönhetően, Erdoğan fokozatosan szembekerült saját pártja kiemelkedő vezetőivel, elsősorban Abdullah Gül köztársasági elnökkel. Később a kegyvesztettek közé került Erdoğan egykori rettenthetetlen híve, Bülent Arınç volt házelnök is.

A neopatrimoniális rendszer kísérlete

Amikor 2014 őszén Erdoğan köztársasági elnökké vált, már programjává tette az elnöki rendszer megvalósítását. Ezt akkor a török alkotmányos helyzet nem tette lehetővé. A rendszert, amelyet Erdoğan ekkor felkínált, a politikatudomány szakirodalomban neopoatrimonializmus néven ismerjük. Ennek lényege, hogy a formálisan működő nyugati(as) intézményrendszer ténylegesen alárendelődik egy személyes vezetőnek, aki – a megfelelő játékszabályok betartása mellett – azt egy személyben irányítja. Az államfő, mindezek ellenére, ezekben a rendszerekben nem korlátlan úr. Létezik alkotmány, léteznek alkotmányos szervek, s a vezető (legyen uralkodó vagy elnök) köteles betartani a támogatóival kötött társadalmi szerződéseket, amelynek résztvevői az államapparátus, a hadsereg és a társadalom különféle csoportjai. A választások voltaképpen e társadalmi szerződés megerősítései.

Törökországban ez a kísérlet akkor még megbukott. Az alkotmányos, intézményesült államiság keretei eleve nem tették lehetővé. Emellett Törökországban létezik egy “örök vezető, Mustafa Kemál Atatürk. Bár a rendszer igyekezett elhalványítani kultuszát, az mindezek mellett töretlenül él, mind napjainkig.

A következő válságos pontot a 2015‑ös választások jelentették, amikor az alkotmánymódosításra készülő kormánypárt kormányzati többséget sem volt képes megszerezni. Erre csak a novemberre kitűzött új választások után került sor. A siker, illetve a hőn áhított elnöki rendszer bevezetésének akarata azonban komoly árat fizettetett Törökországgal. Ebben az időben újította fel a török hadsereg a kurd vidéki akcióit, illetve a szíriai válság ürügyén, ekkor került ismét nyíltan szembe Oroszországgal és az Egyesült Államokkal is. Ehhez a korszakhoz köthető az európai migrációs válság kirobbanása is. Bár a válság nem Törökországból indult ki, a török belpolitika meglehetősen nyíltan igyekezett kihasználni a lehetőséget Európa (s személyesen Angela Merkel) sarokba szorítása, illetve az AKP kormányzat folytatása támogatásának elnyerése érdekében. A válság eredményeképpen a török kormányzat lényegében biankó csekket kapott Európától.

A “Rıza Sarraf-ügy”

2016. március 19‑én Miamiban őrizetbe vették a már a 2013 decemberi akcióban érintett, átmenetileg le is tartóztatott iráni születésű török üzletembert, Rıza Sarrafot, aki többek között Irán javára folytatott pénzmosással gyanúsítanak. A letartóztatási parancsot Pret Bharara dél New Yorki-ügyész adta ki, akit cserébe a török hatóságok a Gülen nevével fémjelzett mozgalommal való együttműködéssel vádoltak meg. Ezt követte az idén Mehmet Hakan Attila, az egyik legnagyobb török állami bank, a Halkban vezető-helyettesének ugyanabban az ügyben bekövetkezett őrizetbe vétele (2017. március 27.) Erdoğan amerikai látogatása során a fő török követelések egyike, Gülen kiadatása mellett) az ő szabadlábra helyezésük volt. E látogatás során következett be az a baljós incidens, amelynek során a török követség biztonsági emberei összetűztek a követség előtt tüntetőkkel, akiknek egy jelentős része a szíriai kurd gerillamozgalom (PYD) támogatója volt. Ezzel a Törökország és a Trump adminisztráció között sikeresen induló tárgyalások eredménytelenné váltak.

A neopatrimonializmus átmeneti győzelme és a sztratokrácia

Amikor 2016. július 16‑án megbukott az eleve hamvába holt puccskísérlet, Erdoğan számára megnyílt az út a hőn áhított elnöki irányítás felé. Ennek alapvető pszichés motívumát az jelentette, hogy a török lakosság, több keserű tapasztalat után, zsigerileg félt, s ma is fél a hadsereg belpolitikai szerepvállalásától. 1960 és 2000 között a török hadsereg, éppen a Kemál Atatürk öröksége nevében, fenntartotta magának azt a jogot, hogy szükség esetén beavatkozzék a belpolitika menetébe. Ennek legtragikusabb példája az 1981. szeptember 12‑i hatalomátvétel volt, melynek sokkját a török társadalom a mai napig nem heverte is. Az ekkor elfogadott alkotmány pedig szinte a mai napig megkötötte a török belpolitikát. Így Erdoğan kivételes lehetőséget kapott elképzelései megvalósításához. A yenikapı gyűlést követően Erdoğan valóban megkapta a nemzet vezetőjének és az alkotmányosság védőbástyájának szerepét. Hivatalosan ugyan nem, de ténylegesen megvalósult a neopatrimoniális hatalomgyakorlás lehetősége. Erdoğan azonban tovább lépett.

Fethullah Gülen

Erdoğan eleve Fethullah Gülent, a Pennsylvaniában élő török hitszónokot vádolta meg a puccskísérlet szervezésével. Gülenről valóban nem sok jót tudunk elmondani. A köztársasági kor első éveiben már a Kemállal szembehelyezkedő Bediüzzeman Sait Nursi követőjéből vált a jelenleg is kormányzó Adalet ve Kalkınma Patrtisi egyik ideológusává és háttéremberévé, aki valóban célul tűzte ki, hogy egy iszlamista világhálózatot hozzon létre. Világi egyetemet nem végzett, ugyanakkor hálózata az egész világon jelen van. Gyakori módszere, hogy politikai segítségéért cserében némi “támogatást” (himmet) követel híveitől. Törökországban több egyetemet is fenntartott, ezek közül az egyik leghíresebb az istanbuli Fatih Egyetem volt. Módszerei között ugyanakkor a fegyveres erőszak nem szerepelt; hogy hívei nagymértékben behatoltak a török államigazgatás, hadsereg és rendvédelmi erők kötelékébe, jószerivel mindenki tudta. Hívei 2013. december 13. után próbáltak meg először nyíltan fellépni a kormány ellen, amikor az emberei által irányított rendőr­parancsnokságok sorra idézték be az AKP és családtagjaik korrupcióval vádolt tagjait. Ez az akció hamarosan elbukott. Nursi, és a tőle gyakorlatilag rég függetlenné vált Gülen viszont fennen hirdették, hogy az általuk elképzelt és megvalósítani kívánt iszlám állam tökéletesen összeegyeztethető a modern tudományokkal és a demokráciával. Tekintve, hogy elképzeléseiket nem volt még lehetőségük kipróbálni, így ez – szerencsére – szavakban maradt. Gülen mozgalmának fő eszköztára a békés beszivárgás volt. Törökországon kívül olyan üzleti és szociális hálózatok kiépítése, amelyek formálisan beépültek az adott állam rendjébe, igyekeztek független vállalkozóként működni, ha lehetett, az állampolgárságot is felvették. A szervezet nem csak tagjait támogatta, de iskoláikban általában hátrányos helyzetű fiatalok oktatásával és pályára segítésével próbáltak maguknak tömegbázist kiépíteni. Szállodák, éttermek mellett, iskolák s gyakran egyetemek (például az istanbuli Fatih Egyetem) váltak bázisaikká. Kifelé az iszlám barátságos arcát mutatták, de elvárták, hogy az általuk helyzetbe hozottak támogassák a mozgalmat. Ennek a támogatásnak a neve himmet (támogatás), amely anyagiak mellett protekcionizmusban és  a hálózat tovább építésében is megnyilvánult. Bár nyugaton nem mentek el ilyen messzire, Közép-Ázsiában még az orosz lakosság agymosásával is megpróbálkoztak. Ennek vallási alapja, a szovjet-orosz lakosság nagyfokú szekularizációja mellett az, hogy az iszlám tanítása szerint mindenki “ártatlanul”, azaz muszlimnak születik, legfeljebb csak rossz hitben nőhet fel. Így a szervezet iskolájába került, általában zavaros családi hátterű orosz fiatalokat “természetes muszlimként” igyekeztek felnevelni. Személyes tapasztalataink szerint, ez a törekvésük gyakran sikerrel is járt.

Törökországban, az üzleti élet mellett az értelmiség és a fegyveres erők is a gülenista mozgalom célpontjai voltak, mégpedig komoly sikerekkel. Ezzel párhuzamosan a török szolgálatok is kiépítették a maguk ellenhálózatait. Ennek alapját nem föltétlenül titkosszolgálati ügynökök jelentették. Legalább ennyire fontosak voltak az államilag ellenőrzött imámok, s rajtuk kívül sajtóakkreditációval működő újságírók és diákok is, akik úgymond “segítettek” Törökország helyzetét a számukra megfelelő színben láttatni.

Gülen és hálózata Törökországban gyakorlatilag már 2013‑ban vereséget szenvedett, ugyanakkor a nagy leszámolásig még másfél évet kellett várni. Ezt jelezték a nagy perek, amelyeket később részletezünk. 2013. december 17‑én, egy ügyészségi operáció során közel száz főt tartóztattak le korrupció gyanújával. Erre válaszul, december 25‑én egy újabb akció során a török főügyészség azokra mért csapást, akik szerinte, gülenistaként a korábbi akciót végrehajtották. Ez volt Gülen szervezetének első, országos jelentőségű veresége.   Ezt követte a 2015 júliusi, hamvába holt katonai hatalomátvételi kísérlet, amelynek nyomán a kormányzat már nem csak Gülán terroristává nyilvánított szervezetével (FETŐ – Fethullahcı Terör Örgütü), de az ellenzék más erőivel is megkísérelt egyszer s mindenkorra leszámolni. A fő jelszó a demokratikus berendezkedés megvédése volt. Ennek értelmében fogadták el a rendkívüli állapot (olağanüstü hal = OHAL) bevezetésén, amely kiemelkedő felhatalmazást adott az ügyészségek és a rendvédelmi szerveknek. Ahogy azt írásunk bevezetésében említettük, ezt a rendkívüli állapotot az idén nyáron további három hónapra időre meg is hosszabbították. Miután kiadatási kérelmét az amerikai hatóságok nem teljesítették, a török kormányzat deklarálna, ha Gülen három hónapon belül nem tér haza, akkor megfosztják török állampolgárságától. Az ellenzéki sajtó ezt úgy értelmezte, hogy a török kormányzat jószerivel zöld utat biztosított Gülen meneküléséhez.

A közel egy éve folytatott leszámolási hullám vége még nem látható. A két vezető ellenzéki napilap, a Cumhuriyet és a Sözcü több újságírója immár közel egy éve, előzetes letartóztatásban van. Ezrével bocsátottak el értelmiségieket, két éhségsztrájkoló tanárt is őrizetbe vettek. Ők így is tovább folytatják az éhségsztrájkot. Az ő állapotuk jelenleg már válságos.

A személyes partokrácia kiépülése

A 2017 áprilisi népszavazás formális tétje, a 2016 júliusát követően létrejött politikai helyzet megerősödése volt. Eredményeképpen viszont egy, pártjához (AKP) kötődő és a végrehajtó hatalmat közvetlenül ellenőrző személyes hatalom kiépülésének lehetősége volt, s ennek tágabb perspektívái már túlmutatnak akár neopatrimoniális rendszeren is. Az elnök nem csak a végrehajtó hatalmat vette a kezébe, de egyúttal új ideológiai, politikai mintaképeket keres.

Ami a népszavazás eredményét illeti, nem csak az esetlegesen felmerülő kétséges eredmények számítanak. Az AKP elvesztette az ország nagyvárosai zömét, köztük a korábban Erdoğan saját bázisának tekintett İstanbult, de a fővárost, Ankarát is.

Atatürk és Abdühamid, harc a példaképek között

Említettük, hogy Kemál Atatürk figurája kitörölhetetlen a török nemzet emlékezetéből. Országalapító, államalapító, társadalomalapító hős, akit legfeljebb, George Washingtonnal lehet egy napon említeni. Ugyanakkor már az ötvenes évek óta felmerült a török közgondolkodásban, hogy az ő ellenlábasaként emlegetett II. Abdülhamid is találja meg a maga méltó helyét a török történelmi emlékezetben. Történészként nehezen tudnánk ennek ellent mondani. Abdülhamid nagy uralkodó volt, nem rajta múlott, hogy feladata a történelem kerekének visszafordítása lett volna. Nem tehette meg, de rajta kívül senkinek sem adatott meg az a tehetség.

Nagyobb gond, hogy a mai török propagandában már-már hősként említik. Mi több. Amikor a mai török köztársasági elnök úgy beszél Auguste Comte (1789‑1857) francia filozófusról, mint “kétséges” elemről, akkor eszünkbe kell jusson, hogy tanítványai között ott szerepelt Ahmet Rıza (1859-1930), a második ifjútörök forradalom eszmei vezére. Továbbá, hogy a Comte után létrejött “pozitivista mozgalom”, az 1908‑ban bekövetkezett ifjútörök forradalmat (amelynek tragikus vége még korántsem látszott), saját eszméi diadalának tartotta, s ekképp ünnepelte. Következésképp, az elnöki utalás, nem csak a köztársaság, de az úgynevezett “második alkotmányos monarchia” (1908-1914) korszakát is céljául vette.

A megerősödő ellenzék

A népszavazási kudarc az első hetekben szétzilálta az ellenzéket. A köztársasági néppárt több vezető politikusa lemondott, s ismét kiéleződtek az egykori pártelnök (Deniz Baykal) és a mai párvezető Kemal Kılıçdaroğlu ellentétei. Említettük, hogy a korábban passzívnak tűnő Kılıçdaroğlu “igazságmenetekkel” (adalet yürüyüşü) igyekezett az ellenzéki elégedetlenségnek szervezetten hangot adni. Ez alkalmas arra, hogy a nagyvárosok elégedetlen, főképp értelmiségi tömegeit mozgósítsa, de kérdéses, hogy ez a lendület elegendő lesz-e a 2019‑ben esedékes elnökválasztásokig.

Az ortadirek lázadása

Amikor Erdoğan hatalomra került, azt ígérte, hogy a török alső kispolgárság (ortadirek) vágyait teljesíti be. Számos elemző felhívta már a figyelmet, hogy ez a réteg, amely valamikor a nagyvárosok perifériáin, illetve a vidéken élt, az utóbbi időkben megszállta a nagyvárosokat.

Ami a török ortadirek mibenlétét illeti, két kritériummal írhatjuk le: életmódja konzervatív, általában kisvállalkozó, illetve a nyugati fogalmak szerint “self-employed”. Szociálisan az egykeresős, általában három gyermekes családmodell jellemző rá. Az AKP korszak meglehetősen tudatosan felépített plázatársadalma ezt a réteget a fogyasztás, jószerivel egy koraszülött jóléti és fogyasztói társadalom irányába lökte. Az utóbbi idők gazdasági nehézségei azonban szembesítették ezt a réteget a sokszoros túl adósodás rémével. Márpedig ez kiábrándítóan hatott.

Legalább ennyire kiábrándítóan hatott az archaikus török társadalomban, főképp kisvárosokban jellemző hagyományos társadalmi szerkezet válsága. Aki egy anatóliai kisvárosban él, szembesül azzal, hogy a város életének nagy részét vallásos alapítványok mozgatják. Ezek a hálózatok mindinkább szembekerülnek azzal, hogy a kormányzat ugyan a javukat akarja – de nincs már mit adjanak. Így mind erősebben kezdenek a kormányzat jobboldali ellenzékévé válni. Nem véletlen, hogy a korábban a kormánypárt politikai fellegvárának tartható város egyértelműen nemmel szavazott az alkotmánymódosításra.

Errefelé nem hatnak az istanbuli megaprojektek, legfeljebb a rohanó infláció. Az az infláció, amely minimálbér az év elején meghirdetett emelése hatvan százalékát már rég elvitte.

Az oktatási reformok

A népszavazási előkészületek árnyékában zajlottak a legutóbbi török oktatási reform előkészületei is. Ezek leglátványosabb elemei közül kettőt említhetünk. Az egyik a hagyományos, arab írásos oszmán-török nyelv középiskolai oktatásának visszaállítása. Bár e lépés nyilvánvalóan szimbolikus, a mai török kultúra ismeretében nem kell föltétlenül az ördögtől valónak tartanunk. A kemáli írásreform és az azt követő nyelvújítási hullám radikalizmusa olyan erős volt, hogy a török lakosság nagy többsége idegenül állt a saját kulturális emlékei előtt. A régi szövegeket még latin betűs átírásban sem értette az olvasók többsége. Jellemző példa, hogy a magyar Ady Endre (vele sok tekintetben párhuzamba állítható) kortársának, Tevfik Fikretnek verseit a mai török olvasó, a latin betűs átíráshoz mellékelt külön szószedet mellet műfordításban képes csak élvezni.  A régi írásbeliség tanítását a kilencvenes évekig csak vallási és tudományos kutatási célokra engedélyezték. Ezt a visszás állapotot pedig valóban értelmes dolognak tűnt megszűntetni. Ha párhuzamokat keresünk, nem feledkezhetünk el például Görögország esetéről, ahol 1976 óta valóban az újgörög lett az állam hivatalos nyelve, azonban az ógörög oktatása továbbra is a tananyag része. Hasonló, bár földrajzilag igen távoli párhuzamot jelenthet a mai Mongólia esete is, ahol 1991 után, a cirill betűs népnyelv (halha) mellett visszakerült az államéletbe és az oktatásba a hagyományos írással írt, a mai nyelvtől lényegesen különböző klasszikus mongol nyelv is. (A nyugat-európai klasszikus középiskolákban folyamatosan jelen levő latin és ógörög nyelvoktatásról most szó se tétessék.)

Nagyobb horderejű az a változás, hogy az új tantervből kikerült a darwini fejlődéselmélet oktatása is. A sajtónak nyilatkozó Numan Kurtulmuş kormányszóvivő és miniszterelnök-helyettes ezt azzal magyarázta, hogy ez csak egy elavult és megcáfolt elmélet. A kormányzat illetékeseit egyáltalában nem hatotta meg a török szellemi élet egyöntetű tiltakozása sem.

Tévúton jár, aki ezt a lépést az iszlám hagyományokkal akarná magyarázni. A magát nyíltan iszlám teokráciaként meghatározó Irán oktatási rendszerében ugyanis a darwini fejlődéselmélet megismerése továbbra is szerves része a tananyagnak. Az iráni hatóságok szerint ugyanis nincs eben semmiféle, az iszlám tanításaival ellentétes vagy összeegyeztethetetlen elem. Sokkalta közelebb járunk a valósághoz, ha egyfajta műveletlen szűklátókörűség diadalát látjuk e lépésben. (Darwin elméletének oktatása egyébként már a nyolcvanas években viták kereszttüzébe került Törökországban, de az akkori török oktatási kormányzat hallani sem akart a tananyagból való kivételéről.)

Az oktatási reformról szóló viták másik kulcspontjává a vallás- és erkölcstani órák reformja lett. E tárgy anyagában lényegesen háttérbe szorult a laicizmus és az atatürki gondolkodás ismerete, cserébe viszont nagyobb óraszámban készülnek tanítani más egyistenhívő vallásokra, a judaizmusra és a kereszténységre vonatkozó ismereteket. A tervezet legvitatottabb elemei azonban az alevitákra és a dzsihádra vonatkozó ismeretek voltak. A Törökország legnagyobb felekezeti kisebbségének számító aleviták tanításait az új tananyag egyszerűen “vallásértelmezésként” igyekszik bemutatni. Ami az iszlám hívő szinte hatodik kötelezettségének számító dzsihád fogalmát illeti, azt mindeddig csak a vallásos középiskolákban (İmam hatip lisesi) tanították kötelező érvénnyel. Egyelőre még nem ismert, mit takarna a tananyag erre vonatkozó része. Bár a török világi értelmiség egyértelműen tiltakozik ellene, a dzsihád fogalmának ismertetése nem egyértelműen kártékony. Az elfogadott iszlám vallásmagyarázatok szerint kétféle dzsihád létezik: a “nagy dzsihád”, amely a hívő belső tökéletesre való törekvése, és a “kis dzsihád”, amely valóban a hitért való fegyveres küzdelmet jelenti. Nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy az iszlámban nincs egyház, illetve (a szunniták között) klérus sincs, legfeljebb államilag ellenőrzött vallásügyi főhatóság. Ez pedig bőséges teret ad a szubjektív, gyakran oktrojált vallásértelmezéseknek, amelyek többek között a mai iszlamista mozgalmak eszmei kiinduló pontjait is jelentik. Márpedig e mozgalmak tévtanainak központjában éppen a dzsihád fogalma és annak önkényes és erőszakos értelmezése áll. Így ezt a tervet akár felvilágosítónak is tekinthetjük.

Mindezekkel együtt észrevehető, hogy az új török oktatáspolitika központjában egyértelműen az ifjabb generációk retradicionalizációra nevelése áll. Ez párhuzamba állítható a társadalomban tapasztalható retradicionalizációval is, amely, legalábbis külsőségeiben gyakran generációs jelenség.

A katari válság

Időközben Törökország aktív részesévé vált a katari konfliktusnak is. Ez a kis városállam nyugaton ugyan mosolypolitikát folytatott, de régóta ismert volt a szerepe, amelyet az iszlám radikalizmus finanszírozásában játszott. Katar kétarcú szerepének egyik legjellemzőbb példája az “Iszlám Állam” támogatása volt.

Törökország szembekerült azokkal az Öböl-menti arab országokkal, amelyekkel évek óta igyekezett kapcsolatait szorosabbra fonni. Igaz, Katart, közismerten, az Egyesült Államok is támogatja, s ezzel Törökország látványosan Amerika mellé is állt. De ez jelenleg még nem elegendő a török-amerikai viszonyban a bizalom helyre állításához.

A jelenlegi helyzet

Törökország, a helyzet képlékenysége ellenére stabil. Nem várható sem katonai beavatkozás (az ország geopolitikai helyzete minden tényezőt az ország stabilitásában teszi érdekeltté), s nincs polgárháborús veszély sem. Ugyanakkor a közép- és hosszú távú jövő egyelőre bizonytalannak látszik.