Kihívások

 

Jelenleg a Közép-Keleten két stabil állam található, Törökország és Irán. Szíria, bár a polgárháború még hosszan eltarthat, már nem tekinthető egységes államnak, s akár az Aszad család részvételével, akár nélküle alakul meg az új kormányzat, mindenképpen tudomásul kell venni, hogy Szíria, bár többségében arab nyelvű (kisebbségi nyelvek a kurd, a szír és a török), vallási (szunnita, imámita síita, alevita, keresztény, drúz) és regionális alapon sajátos mozaikot alkot. A várható szíriai helyzet vagy az iraki (különféle régiók halmaza) vagy a libanoni (vallási és regionális szövetségek hálózata) mintát követi majd. Ennél csak egy rosszabb forgatókönyv lehetséges, miszerint Szíria, mint állam megszűnik létezni. Szíria átalakulása, nyilvánvalóan, kihat majd az országhoz ezer szállal kötődő Libanon állapotára is.

Egy esetleges szíriai kurd autonómia létrejötte az iraki után (ez már de facto létezik, csak jogilag rögzítetlen a helyzete), nyilvánvaló kihívást jelent Törökország számára is. A jelenlegi török politikán jól látható, hogy a térség eseményeibe kifejezetten belpolitikai motivációi, azaz a törökországi kurdok politikai súlya, a PKK tevékenysége okán kíván beavatkozni.

Irak jelenleg nyugodt, de ez a nyugalmi állapot nem stabil. A közép-keleti politikai helyzet átrendeződése biztosan kihat Irak állapotára is. Bár a kurdok maguk is megosztottak, s az iraki kurd vezetés egyáltalán nem kíván a radikálisok, s éppen nem a PKK farvizére kerülni, a térség hatalmi egyensúlyának átrendeződése aligha hagyja érintetlenül ezt a régiót. Törökország, főképp az Erdoğan vezette kormány ugyan mindent megtesz, hogy a törökországi kurdokat távol tartsa az iraki és szíriai eseményektől; annál is inkább, mert a saját belpolitikai játszmái, azaz Erdoğant egy erős köztársasági elnöki székbe juttatni képes alkotmánymódosítás szempontjából igencsak szüksége lett volna rájuk, azonban ez a lehetőség mára elveszett. A török kormányzat mindinkább szembekerül a kurd kisebbség képviselőivel.

Irán jelenleg a térség legstabilabb állama, amely nyilvánvalóan haszonélvezője is a körülötte zajló felfordulásnak. Gyakorlatilag ez az a védőpajzs, amely bizonyosan visszatartja a nyugatot attól, hogy Iránnal szemben új frontot nyisson. Irán fegyveres ereje kiemelkedő, mintegy 310 ezer főt tud a zászlók alá hívni. A teokrácia és a diktatúra – szolíd jóléttel egybekötve – egyelőre még képes megbirkózni a belső ellentétekkel is. Ha viszont Irán meginog, a térségben az utolsó stabil hatalom is eltűnik. Iránban a teokratikus hatalom egyelőre képes erőt mutatni, azonban a belső közvélemény szemében egyre inkább veszít a hiteléből. A rezsim tartalékai kimerülőben vannak, az értelmiségi elit egyre inkább bizalmatlan vele szemben, ugyanakkor egy, a saját maga által kiprovokált nemzetközi konfrontációban ma már aligha számíthatna olyan tömegtámogatásra, mint az iraki háborúban.

Pakisztán politikai egységét mind jobban kikezdik a belső ellentétek. Főképp két régió csúszik ki lassan a központi hatalom ellenőrzése alól, az Afganisztánnal határos Észak-nyugati Határterületek és a törzsi területek, amelyek lakossága az afganisztáni alapnépességet is jelentő pastu, valamint az Iránnal határos Beludzsisztán. A déli, az Arab-tengerre néző Szind tartomány (s legnagyobb városa Karacsi) is mindinkább politikai tűzfészekké válik. Pakisztánban van az Afganisztánból részben kiszorult tálibok hatalmi központja is: a beludzsisztáni Kvettában (Quetta), illetve Karacsiban. Szemben Iránnal, amely erre még csak törekszik, Pakisztán tényleges küszöbállam, azaz saját (nemzetközileg nem engedélyezett) nukleáris ütőereje is van.

Afganisztán helyzete jól ismert. Jelenleg az is kérdéses, hogy 2014 után az ország irányítható marad‑e. Mindinkább valószínű, hogy az északi (alapvetően tádzsik kultúrájú, de üzbég, tádzsik és más etnikumok alkotta, városi és földműves) területek, valamint a déli, pastu többségű régiók szembenállása az országot ismét megbénítja majd, s az ország nyugati, síita többségű részei (központjuk Herát) véglegesen Irán befolyása alá kerülnek. Ez azonban aligha következik be egyik pillanatról a másikra. Úgyhogy az afgán állam, illetve a nemzetközi közösség számára még elegendő idő áll rendelkezésre ahhoz, hogy egy ilyen széthullási folyamatot tompítson, esetleg feltartóztasson.

Ezek a folyamatok, amennyiben szerencsésen zajlanak le, egy olyan átrendeződést eredményezhetnek, amely Közép-Ázsiában az 1920‑as években zajlott le, azaz új, nemzeti államok létrejöttét. Szerencsétlenebb esetben azonban, s ez még valószínűbb, a káoszból csak az iszlamizáció jelent kiutat, s ez, Közép-Ázsián és a Kaukázuson át eléri Oroszországot is.

A jelen helyzetben éppen ezért az a legfontosabb, hogy a stabilitást a lehető legtovább igyekezzünk a térségben megtartani. Bár, szavakban, a nyugati (euroatlanti) szövetségi rendszer a felkelők oldalán áll, szemmel látható, hogy igazán komoly cselekvésre képtelen magát elszánni. Ennek oka kettős: egyrészt Oroszország, amely az Aszad rendszer fő támogatója, világosan érzékeltette, hogy egy ilyen akciót semmiképpen sem kíván támogatni, másrészt, a nyugati szövetségi rendszer sem tudja, kit és milyen feltételekkel lehetne helyzetbe hozni Szíriában. Ugyanakkor, az “arab tavasz” tapasztalatai azt mutatják, hogy e szavakban demokratikus mozgalmak nyertesei általában az iszlámista erők. Az is világos, hiszen a két éves belső háborúság ezt egyértelműen mutatja, hogy szemben Mubarak vagy Kadhafi rendszerével, a szíriai Baath-rezsim még most is rendelkezik elegendő belső tartalékokkal ahhoz, hogy harcát tovább folytathassa.

Éppen ezért, Szíriában nem a feszültség élezésére, hanem a tompítására kell törekedni. Irán esetén, figyelembe kell venni azt a tényt, hogy az ország egyszerre fenyegető és csillapító tényező a Közép- és Közel-Keleten. A régió legstabilabb hatalma, amelynek összeomlásával egy állam sem maradna a mai helyén, ugyanakkor – erejével és geopolitikai helyzetével visszaélve – nem csak Izrael, de az egész Közel-Kelet számára veszélyt is jelenthet.

A térségbe időközben már megjelent egy olyan játékos, amely formálisan sem tartja be a nemzetközi politika játékszabályait: ez az “Iszlám Állam”, amely fénykorában képes volt Irak és Szíria jelentős területeit kiszakítani a modern államiság keretei közül. Jelenlétével ugyanakkor kiprovokálta, hogy  a nagyhatalmak, Oroszország illetve az Egyesült Államok, ha nem is szövetségben, de párhuzamosan és egyeztetett módon lépjenek fel Szíriában. Ez az együttműködés Szíria jövőjére is kihathat.

A következő tényező az Európa felé megindult migrációs hullám. E jövevények egy része menekült, azonban jelentős tömegeik egyszerűen a jobb élet reményében indultak útnak a számukra a jólét fellegvárát jelentő Európa, azon belül pedig Németország felé. E hullámok mozgása kettős tünet együttest hozott a felszínre. Egyfelől, világossá vált, hogy Ázsia és Fekete-Afrika nagy területein végzetesen meggyengült az a posztkoloniális államiság, amely e tömegek életének kereteit lett volna hivatott biztosítani, másfelől kiderült, hogy a túlbürokratizált eurokrácia, illetve az EU egymással is rivalizáló nemzetállamai nem voltak képesek, s részben ma sem képesek e kihívásra adekvát válasszal szolgálni. Márpedig ezen körülmények fennmaradása esetén az Európai Unió, s annak szociális ellátórendszere, olyan mágnest jelent majd, amelynek szívóhatása erősebb lesz minden egyéb rendezési kísérletnél.