Törökország dosszié

2017. március 16.

Bevezetés

Számos elemzés született már Törökország jelenlegi válságáról. Ezek többsége vagy a török társadalom illetve a török politikai berendezkedés sajátosságaiban látja ennek fő okát, vagy pedig a tágabb régió, a Közel-Kelet kulturális sajátosságaival próbálja magyarázni a történteket.
Nincs kétségünk afelől, hogy e magyarázatok mindegyike számos igazságot tartalmaz. Jelen elemzésünkben viszont az ország geopolitikai helyzetét, illetve az abban bekövetkezett változásokat vizsgálva teszünk kísérletet a válság folyamatának elemzésére.

Pufferállamok és határhelyzetek

Az antikvitás óta ismert tény, hogy egy-egy határvidéki politikakövető (policy taker) állam, adott esetekben és sikeres politikával, szellemi és anyagi értelemben egyaránt a maga hasznára fordíthatja donorként viselkedő szomszédai befolyásolási törekvéseit. A XX. század második felében, a “kétpólusú világrendszer” idején négy olyan államot is említhetünk, amely éppen erre a helyzetre alapozhatta a maga (persze a környezetéhez és helyzetéhe mért) prosperitását. Finnország, Jugoszlávia, Törökország és Mongólia neve juthat e tekintetben elsőként az eszünkbe. Természetesen ezzel nem azt állítjuk, hogy e négy ország viszonyai csereszabatosak lettek volna. Ugyanakkor mindegyikük stabilitása mögött ott állt egy nagyobb hatalom, a Szovjetunió illetve a NATO támogatása. Ezen országok közül kettő, Finnország és Jugoszlávia, egyfajta “kereskedelmi kapu” szerepét is betöltötte.
A “kétpólusú világrend” összeomlásával ezek a szerepek semmivé váltak. Sajátos módon, az említett országok közül Finnország és Mongólia voltak azok, amelyek, a maguk lehetőségeihez mérten, sikeresen illeszkedtek be az új világba. Az egykori Jugoszlávia története jól ismert, az ország szétesésének folyamata a szemünk előtt játszódott le. Jól látható, hogy a Slobodan Milošević nevével fémjelzett, a szerb nacionalizmus felkorbácsolására építő bel-, majd később már külpolitika megerősödése párhuzamba állítató azzal a folyamattal, ahogy az ország, különösen Málta után, elvesztette a maga határterületként és kereskedelmi kapuként betöltött szerepét. 1989 után, egykori szponzorainak már nem volt szükségük Jugoszláviára.

Törökország mint geopolitikai exportőr

1952, azaz az ország NATO csatlakozásától kezdve, Törökország negyedfél évtizeden át viselkedett geopolitikai exportőrként. A volt Szovjetunió feltartóztatásának egyik kulcsállama volt. Az országot három oldalról is a Szovjetunió illetve valamely szövetségese (Bulgária és Szíria) vett körbe. Egyúttal Törökország volt az egyetlen Fekete-tengeri hatalom, amely nem tartozott a szovjet szférába. Ráadásul, a Fekete-tenger vízi úton csak az ország ellenőrzése alatt álló szorosokon volt megközelíthető. Ez lehetővé tette, hogy Törökország a lehető legmagasabb árat fizettesse geopolitikai helyzetéért. Ugyanakkor ez védelmet is jelentett az országgal kapcsolatos szovjet követelésekkel szemben.
Miután az ország 1963 ban az EU társult tagja lett, megindult a török munkaerő exportja is Nyugat-Európa irányába.
Az ország a nyolcvanas évek közepén tudta e helyzetéből, s akkor lendületesen felfelé ívelő gazdaságból erő hasznait maximalizálni. Mindezekkel együtt a az EU tagsági kérelem elutasítása (1987) illetve a haldokló bulgáriai rezsimből a határon átszorított menekültek tömeges megjelenése hideg zuhanyként éreztette Ankarával, hogy lehetőségei korántsem akkorák, amekkorának véli őket. Ezt követően a nyolcvanas évek végén az ország gazdasági és belpolitikai válságba süllyedt, s kiderült az is, hogy az 1984 ben kitört délkeleti válság, a PKK most is húzódó fegyveres harca a török állammal szemben tartós folyamattá válik.
Ha ezeket a folyamatokat összevetjük a világpolitikai eseményekkel, az alábbiakat láthatjuk: 1987-1988 körül világossá vált, hogy a szovjet tömb átfogó strukturális válságban szenved, amely végső fokon gyógyíthatatlan betegséggé vált. 1989-re lezárult az irak-iráni konfliktus, amelyben Törökország úgymond Irán “ellenlábasaként” képviselte a világi berendezkedés sikeres mintáját.
Az ország mégsem rokkant bele a gazdasági mélyrepüléssel súlyosbított geopolitikai szerepvesztésbe. Ennek négy oka volt. Legközvetlenebbül az 1990-ben kitört iraki válság, amelyben Törökország, igaz átmenetileg, ismét nélkülözhetetlen geopolitikai játékossá vált. A másik, az a később tévesnek bizonyult elképzelés, miszerint a “török modell” alkalmas lehet arra, hogy a frissen (és váratlanul) függetlenné vált közép-ázsiai köztársaságok mintaállamává legyen. Szovjet hírszerzési források egyébként már 1979 ben jelezték, hogy az Egyesült Államok mintegy “odaígérte” Közép-Ázsiát az akkor súlyos belpolitikai válságban, a szakadék szélén táncoló Törökországnak. Politikai szempontból pedig a közel-keleti radiális iszlám mozgalmak hirtelen előretörése értékelte fel az országot.
Ami a gazdaságot illeti, az 1990 után bekövetkezett változások körülbelül egy évtizedre biztosították a török gazdaság működőképességét. Miközben a két ország politikai elitje is megdöbbenéssel nézte a folyamatot, az addig hagyományos ellenlábasoknak számító Törökország és Oroszország gazdaságilag virágzó kapcsolatokat építettek ki. Törökország ugyan kiszorult Közép-Ázsiából, de az orosz piac ezért átmenetileg bőségesen kárpótolta.

A kilencvenes évtized

A kilencvenes évtized a török politikában a csalóka stabilizálódás ideje volt. Nem csak azért, mert visszatérhettek a politikai színpadra azok az erők, amelyeket az 1981. szeptember 12 i katonai hatalomátvétel leszorított a pályáról. A török politikai agenda fő céljai között továbbra is az EU-csatlakozás jelentette a fő prioritást. Ezt 1999 decemberében, a politikai pályája végéhez érő Bülent Ecevit utolsó miniszterelnöki ciklusában fogadta el az Unió. Magug a csatlakozási tárgyalások 2005 októberében kezdtek, hogy alig egy év múltán már zátonyra is fussanak. Bár a folyamat hivatalosan nem zárult le, gyakorlatilag elvesztette a jelentőségét. A másik fő cél az 1990-esévekben az országban megerősödő, majd 2003 után hatalomra került iszlám mozgalom karanténban tartása, illetve a kurdok pacifikálása, de egyúttal a politikai élettől távol tartása volt.
Törökország viszont, a kilencvenes évek végén tovább vesztett a geopolitikai súlyából. Bulgária és Románia csatlakozásával a NATO majd az EU elérte a fekete-tengeri régiót, Törökország ugyan kulcsfontosságú szereplő maradt, de immáron koránt sincs monopol helyzetben. Oroszország megerősödése, Grúzia és Ukrajna térdre kényszerítése pedig megmutatta, hogy meddig is ér a törökök takarója.

A szerepkeresés kényszerében

Amikor, hosszú várakozás után, 2002 ben az AKP szinte ellenfél nélkül jutott hatalomra, 2008 ig kellően hiteles politikát tudott folytatni. Az EU csatlakozási tárgyalások ugyan megakadtak, ezeket azonban a legtöbben még csak átmeneti zökkenőnek tartották. Törökország hiteles nemzetközi szereplővé vált, s úgy tűnt, ez a sikertörténet megállíthatatlan lesz.
Az első rést a pajzson a később fiaskónak bizonyult 2008-as nagy persorozat (Ergenekon, Balyoz, KCK) jelentette. Mindezek ellenére az ország továbbra is élvezte a nemzetközi közösség, elsősorban az Obama adminisztráció bizalmát. Az “arab tavasz” kezdetén az ország szintén megpróbált egyfajta mintaállamként szerepelni. Ez a politika, amelyet Ahmet Davutoǧlu egykori külügyminiszter, majd miniszterelnök nyomán “neo-oszmanizmusnak” divat nevezni, átmenetileg az EU-nak is jól jött. A nehéz tárgyalópartner s problematikusnak ígérkező tagjelölt kívánatos partnernek tűnt a Balkán és Észak-Afrika pacifikálásban. A számításba mindössze csak egy hiba csúszott, éppen azok nem kértek belőle, akiket ezzel boldogítani akartak.
A kényszeredett világpolitikai vagy legalábbis regionális szerepkeresés azt eredményezte, hogy az ország szép lassan beleragadt a közel-keleti mocsárba. Elsősorban a szíriai eseményekbe.
Ami a belpolitikát illeti, a 2013 ban kitört zavargások megmutatták, hogy az AKP és az új törökpolitikai elit helyzete korántsem olyan stabil, ahogy azt kifelé mutatni igyekszik.
2013 után következett be az AKP első nagy átalakulása is. Konzervatív “iszlám demokrata” néppártból technokrata jellegű hatalmi párttá vált.
Bár az akkor még miniszterelnök Erdoǧan többször kifejtette az amerikai elnöki kormányzás iránti csodálatát, 2014 után, immár köztársasági elnökként neki is látott a megvalósításának. A 2016 július 15-i hatalomátvételi kísérlet megnyitotta az utat a népszavazásos alkotmánymódosítás elérhetősége, s a közvetlen elnöki kormányzás bevezetése irányába. Az AKP, Binali Yıldırım miniszterenöksége alatt, hatalmi pártból gyakorlatilag az elnököt támogató tömegmozgalommá alakult.

A jövő árnyékában

A jövőt még egy hónap távolságból is kockázatos megjósolni. Az viszont bizonyos, hogy jelen pillanatban a török politikai élet egy meghatározó személy, a köztársasági elnök szerepe és programja körül forog. Ebből következik, hogy a hivatalosan intézményekről és alkotmányos paragrafusokról kiírt népszavazásban is döntő szerepe van az elnöknek és csapatának.
Ez a döntő szerep azonban mégsem kizárólagos. Az elnöké mellett legalább akkora, ha nem nagyobb súllyal esik a latba az, hogy megtalálja-e Törökország a hozzá illő szerepet, vagy folytatódik a mind nehezebbnek bizonyuló útkeresése.